ÖNGYILKOSSÁG

E témán belül kiemelten az öngyilkosság-megelőzés lehetőségeinek kutatásával foglalkozunk. Magyarországon az öngyilkossági halálozás még mindig igen magas értékeket mutat, ezért az öngyilkosság megelőzését célzó kutatásoknak kiemelkedő jelentőségük van hazánkban. Statisztikai adatok bizonyitják, hogy az öngyikossági kisérletre készülő személyek 45-75 %-a jár a halálát megelőző 1 hónapban házi orvosánál ki nem mondott segítségkérő szándékkal, a veszélyeztetett állapot azonban sajnos a legtöbb esetben nem kerül felismerésre. Ez felhivja a figyelmet arra, hogy az öngyilkossági veszélyeztetettség diagnosztizáltsága nem kielégitő hazánkban, a megfelelő szűrővizsgálatok hiányoznak, bevezetésük a veszélyeztetettek korai szűrése szempontjából sürgető.

2001-ben indult el Dr. Perczel Forintos Dóra (Klinikai Pszichológia Tanszék jelenlegi vezetőjének) irányitásával egy retrospektiv vizsgálat, mely egy öngyilkossági veszélyt felmérő és jelző prevenciós eszköz (Reménytelenség Skála) hazai adaptálását célozza. A kutatás jelenleg is folyamatban van, melyben a tanszék ösztöndijas doktorandusza is részt vesz doktori tanulmányainak keretein belül.

A Reménytelenség Skálát egy amerikai kutatócsoport fejlesztette ki, kifejezetten az öngyilkossági veszélyeztetettség felmérésére és előrejelzésére. Kutatásaik során azt találták, hogy a reménytelenség az öngyilkossági veszélyeztetettség megbizhatóbb előrejelzőjének bizonyult mint maga a depresszió. A korai beavatkozás és az időben történtő segítségnyújtás szempontjából a reménytelenség mértékének felmérése tehát kiemelkedő jelentőségű.

Kutatásunk első fázisában öngyilkossági kíséreltet elkövető illetve nem elkövető depressziós betegek csoportjában valamint kontroll populáción felmértük és összehasonlítottuk a reménytelenség mértékét és más kognitiv valamint emocionális jellemzőket, továbbá a Reménytelenség Skála pszichometriai vizsgálatát végeztük el a kérdőív megbizhatóságának és validitásának vizsgálatára. A kutatás ezen fázisa nemrég zárult le, a skála – hasonlóan a nemzetközi kutatási eredményekhez – megbízható és valid mérőeszköznek bizonyult.

A következő kutatási szakaszban utánkövetéses vizsgálat elinditását tervezzük a szóban forgó mérőeszköz előrejelző értékének felmérésére.

SZOCIÁLIS SZORONGÁS

A kutatás célja a leggyakoribb szorongásos megbetegedés (Jefferys, D 1997), a szociális fóbia kognitív jellemzőinek vizsgálata és ehhez kapcsolódva a szociális fóbia kognitív viselkedésterápiájának (KVT) hatékonyságvizsgálata (összehasonlitása viselkedésterápiával és várólistás kontroll személyekkel).

1. Kognitív jellemzők vizsgálata:

Elsősorban interjúk és kérdőívek segítségével vizsgáljuk szociális fóbiás betegek kognitív struktúráját, önképét és maladaptív, diszfunkcionális sémáit.

2. Összehasonlító terápiás vizsgálat

Az előző témához szorosan illeszkedő második célunk pedig az, hogy a szociális fóbia kognitív modelljén alapuló pszichoterápiás kezelés célzottabban, a leginkább problematikus kogníciókra fókuszáljon: új, kevésbé szorongást keltő helyzetértelmezés csak akkor várható, ha megértjük, miért problematikus az adott szituáció a páciens számára. Ez azért is fontos, mert szociális fóbiánál a negatív önértékelés rendkívűl szilárd, a kórkép igen nehezen befolyásolható.

A szociális fóbia kutatások szerint jól reagál farmakoterápiás (moclobemide) (Nutt és Montgomery, 1996) és kognitív viselkedésterápiás kezelésre. Azonban még mindig nem áll elegendő adat rendelkezésre ahhoz, hogy el lehessen dönteni, melyik a hatékonyabb kezelési forma illetve szükséges -e a kombináció?

A kezelést követő időszakban a visszaesési arányok azt mutatják, hogy farmakoterápia esetén ez az arány 40%, mig KVT után 5% (Gelernter, Uhde, Cimbolic et al, 1991). A szakirodalomban nagy az igény a randomizált, kontrollált pszichoterápiás vizsgálatokra: ilyen jellegű vizsgálat nem folyik még hazánkban. Éppen ezért kutatásunkban szociális fóbiás betegek három csoportját (25-25 beteget) hasonlítjuk össze: kognitív viselkedésterápiában részesülő, “tiszta” viselkedésterápiában részesülő és várólistán levő csoport változását a kezelés hatására.

TESTSÚLY-KONTROLL CSOPORT KÍSÉRLETI BEINDÍTÁSA PSZICHOTIKUS BETEGEK SZÁMÁRA, AKIKNÉL A GYÓGYSZER MELLÉKHATÁSAKÉNT FOKOZOTT SÚLYGYARAPODÁS JELENTKEZIK

Célzott rövid, viselkedésterápiás csoport

Előzmények:

A klinikai tapasztalatok azt mutatják, hogy az atipusos antipszichotikumot szedő betegek jelentős részénél a gyógyszer beállítását követő néhány héten tekintélyes súlynövekedés következik be (Wetterling és Mussigbrodt 1996, Perry és mtsai 1997, Lee és mtsai 1997, Wirshing és mtsai 1998, 1999). Ezért gyakori, hogy a betegek a gyógyszer szedését abbahagyják. Hosszútávon a testsúlynövekedésnek a diszkomfort érzésen felül negatív fiziológiai hatásai is lehetnek, ami az egyébként is gyakran nehezen kezelhető betegek gyógyulási esélyét és életminőségét tovább rontja.

Célkitűzés: Az olanzapin mellékhatásaként jelentkező testsúlygyarapodás megelőzése, valamint hatékony kezelése oly módon, hogy hosszútávon eredményes legyen. Lényeges, hogy a kezelés ne jelentsen a betegek számára túlzott megterhelést.

Terápiás módszer: Kognitiv-behaviorális csoportmódszert dolgoztunk ki, amely során a betegek, akiknél három napnál nem régebben állították be az antipszichotikumot és vállalják a 10 hetes kurzusban való részvételt, az étkezési szokások monitorozásából kiindulva megváltoztatják azokat oly módon, hogy a gyógyszerszedés okozta súlynövekedést megelőzzék vagy a már bekövetkezett súlynövekedést csökkentsék. A csoportfoglalkozásokhoz rendszeres tornagyakorlatok (lazító-kondicionáló gyakorlatok, aerob terhelés) társulnak (a csoportülés után 50 perces tréning). A csoport 10 foglalkozásból áll, 10 héten keresztül tart. Az első 2 héten heti 2 ülésből, majd 4 hétig heti 1, végül 4 hétig 2 hetente 1 ülésből áll. Az alkalmazott módszer részben edukatív jellegű, a betegséggel kapcsolatos ismeretek, táplálkozástani ismeretek közvetítése, naplóvezetés, változtatások a kis lépések elve alapján, pozitív megerősítések alkalmazása, önkontroll módszerek (Tringer és Mórotz, 1985).